Spitzer nem zenész és nem is filozófus. Csak a Spitzer.
Olvasom azt a néhány, zömében szűkszavú tudósítást az LGT Maraton-ról,ami a neten fellelhető és sajnálom, hogy a valóban elcseszett fotós-ügyön besértődött sajtó ily hallgatással tűnik elégtételt venni a bandán. Mert szerény személyem, azaz Spitzer imádja olvasni az ilyen helyszíni beszámolókat, de most valahogy nem nagyon talál semmi említésre méltót. Sebaj. Magad Uram, ha szolgád nincsen...
Spitzer, a jelen sorok írója amúgy nem mai gyerek, de még nem is Prostamol Uno-val koronázza meg a vacsorát. A maga negyvenhat évével átlagos magyar rockfogyasztó. Az a fajta aki szombat reggel természetesen Elgété dalokat dúdolgatva vásárolt be az Ösönben (olaj, liszt, zöld domesztosz, olcsó hús a kutyáknak,...). Mert várta. Nem kicsit, nagyon.
Spitzer amúgy rutinos koncertre járó polgára a honnak, a nyolcvanas évek kamaszaként több száz Hobo, Mobil, Rolls, és Ricse koncerttel a háta mögött úgy 8-10 Elgété-t is cipelget virtuális batyujában.
Spitzer, mint a fentiekből is kitűnhet, rockos és mint ilyen, mindig kicsit ambivalensen viszonyult az Elgétéhez. Mert az Elgété - bár írják róluk és mondják magukról- nem hagyományos rockzenekar. Spitzer - aki nem ért a zenéhez igazán, csak fogyasztja -, úgy gondolja, hogy az V.-ös lemezig nevezhető az Elgété klasszikus magyar szoci rockzenekarnak - és itt most a klasszikus, a magyar és a szoci jelző is pozitív, de nagyon.
No de mindegy is, nem ezért ültünk a billentyűzet elé.
Ösön megvolt, ebéd tárkonyos bableves, kis ejtőzés kora délután majd testben és lélekben kistafírungozva nekilódul a koncertnek Spitzer és a Nője.
Öreg Ford indul, Bartók-Karolina-Rákóczi-Kerepesi. Spitzer nője pörög, Spitzer bízik benne, hogy hazaérve már nem fog. Dugó. Ford az Agip kút táján letesz. Mit nekük az a másfél kilóméter?! Ennyit kéz-a-kézben aszfalton Spitzer és élete párja valószínűleg még nem tett meg soha. El Camino-Kerepesi. A nő élvezi. Spitzer is, csak nem nagyon.
Gördülékenyen megy a beléptetés,sokan vagyunk - nekem már itt - elegem. Biztonsági őr átvizsgál, fényképező nem, de igen, de nem, apró betű mondja. Elmész, lead OK? Spitzer szolgamód bólogat, többet is bukott már apró betűn. Persze nem adja le. Még egy gyors sárga, nehogy má emiatt kelljen kijönni.
És ekkor felcsendül és dübörög a "Csak az jöjjön, aki bírja, aki tudja, hogy végigcsinálja..." Ruhatár bukta, kabát marad, irány a tömeg. Mintha a "Szólj rám, hangosan énekelek..." menne épp, de a stressz és a látvány egyenlőre mindent elnyom. A fények lenyűgözőek, a hang letaglózó. Ezek azok a pillanatok, még az asszimiláció előtt, amikor a nép egyszerű gyermeke azt érzi, hogy nem született hiába. Szombat este, az arénában telt ház, minden szív egyszerre dobban, hát igen. Spitzer és élete párja megáll egy szellősebb (értsd. piros hetes hajnali csúcsban) pontján a küzdőtérnek és örül. Presser épp azt mondja, hogy: Mi vagyunk a zenekar, de kik vagytok ti? Erre sok ezer torokból sok ezer név a válasz. Spitzer érzi, ahogy tolul fel az adrenalin, jó lesz ez Anya, add ide a kabátod, majd fogom. Közben a fiúk újra a húrok közé csapnak: Lehettem volna valaki más... jaj de jó. Presser jó, Karácsony jó, Somló jó. Tisztán, szépen szól a hangjuk, Somló különösen meggyőző. Semmi cifrázás, úgy szól, mint a lemezeken csak jobban. Sokkal jobban. Körben mindenki táncol, örül, a zenekarral énekel. A számnak vége. Presser, mint egy jó ceremóniamester megénekelteti a közönséget: hééé hé hé héééé, hé, hóóó, hó hó hóóóó hó. Spitzer nője is visít, úgy ahogy csak Spitzer nője tud. Közben gördül tovább a Locomotív, most épp "Éjszakai vonatozás"-ra hív. Dinamikus dal, a közönség a hangulatnak megfelelően ring vagy ugrál és üvölti: "...Felszállás, éjszakai vonatozáááás!..." A szám úgy szól, ahogy kell, semmi felesleges csicsa, csak rockzene a legjobb fajtából. A hangulat ha fokozható még, hát fokozódik: jön a "Box", a kivetítőn a régi Karácsonyos-Papp Lacis videóval. Apropó kivetítő! A színpad fényben (is) nagyon erős. Nehéz eldönteni, hogy mi az oka annak, hogy a kivetítőkön "csak" fekete-fehérben látszanak az események, de tény, hogy a rossz látási adottságú helyekről is arra van ösztönözve az ember, hogy tekintetével a színpadot keresse. Dübörög a "box", Karácsony a kivetítőn kiüti a gonosz oriást, Papp Laci hirdeti ki őt győztesnek a Papp László sportarénában. Great!
Úgy huszonöt perc telhetett el eddig a koncertből, Spitzer nője táncol, énekel, boldog. Spitzer is, de ennek az az ára, hogy az F&F kabát alatt ezalatt vidám verítékpatakok fakadnak. Jön az "Engedj el" amely dal annyira nem Spitzer kedvére való, de jó alkalom Karácsonynak, hogy kiengedje a hangját. Kiengedi hát és jól csinálja. Következik a "Lesz e még?" és Spitzer először néz komolyabban körül. A népesség túlnyomó részt 40 és 60 között, fiatalabb, idősebb alig. Elváltnak tűnő két-három-négyfős csajcsoportok csakúgy mint büszke férjezettek urukkal az oldalukon. (Ld. Spitzer csaja.) Van aztán a negyven plusszos baráti társaság melynek tagjai felváltva vannak úton a büfé és a küzdőtér között, hogy visszaérve induljanak újra újabb sörökért, az újabb söröknek helyet készítvén félúton. Láthatóan jól érzik magukat, énekelnek táncolnak vagy legalábbis ezt gondolják magukról.
A hangulat szuper, ám ekkor "Jött a doktor" és vele Spitzer fejében az első vörösen pulzáló jelzőfények. Ajjaj! Spitzer nem tudja mire vélni, hogy miért szereti ennyire ezt az opuszt a zenekar, de arra kétségtelenül kiváló, hogy lehűtse kissé a felfokozott hangulatot. Spitzer, Újbuda egyszerű szülöttje itt kissé megijed, hogy kezd a koncert Presseresedni s ez a jelző itt nem egyértelműen pozitív. Négy-öt percnyi instrumentális betét után a teljes dal úgy tíz-tizenkét percet tesz ki a koncert több mint három órájából. Egyébként jól, nagyon jól.
Mellettem közben dráma zajlik. Komoly úr szigorú tekintetét rezzenéstelenül mereszti a színpadra, míg az előtte pogózó kockás inges, kapatos kopaszodó kolléga minden érintésére összerándul, mintha áram járná át. Komoly urat komoly nője igyekszik nyugtatgatni sikertelenül. Komoly úr az ő érintésére is összerándul. Chopard szemüvege mögött összehúzott szeme egyre szűkebb és szűkebb míg indulatosan rávakkant valami vélhetően nagyon sértőt a komoly nőjére, mert az teátrálisan otthagyja a helyszínt és úgy öt méterrel hátrébb megáll. Közben a számnak vége és kezdődik valami gyanús, ami aztán szerencsére a "Boogie a zongorán"-ba fut ki. Somló megint nagyon jó, és még zongorázni is engedik a szám végén. Következik a "Segíts nekem" és a közönség rögtön kihasználja a kínálkozó lehetőséget. Néhány fanatikus, mint Spitzer nője, behunyt szemmel együtt énekel Somlóval, de a zöm beszélgetni kezd vagy elsodródott ismerős után kutat. Komoly úr komoly nője is visszatér, hogy hátulról átölelvén Komoly urát, abban végképp és visszafordíthatatlanul megtörjön ezáltal valami. Komoly úr úgy rázza le magáról asszonyát, mint Matolcsy a kritikát és elviharzik, úgy tűnik végképp.
Közben mintha a tömeg is ritkulna kissé, így Spitzer rájön, hogy 'majd egy órája tolong a darálóban, noha jegye kiemelt állóhelyre szól. A küzdőtér van ilyeténképp felosztva úgy, hogy az első kb. egynegyed-egyharmad rész egy kordonnal van lezárva, mely területre csak az erre feljogosító jeggyel léphetnek be az olyan kiválasztottak mint pl. Spitzer és a nője. Karszalag, belép.
Közben már a "Szabadíts meg"-et nyomják. Jól. Majd egy egy zongorafutammal átvezetve jön a "Szeress nagyon" és Spitzer komfortérzete újra a zöld zónában. Spitzer nője tekintetét ura tekintetébe fúrva visítja, hogy szeress nagyon. Jó, persze... Újabb zongorafutam, újabb klasszikus: "Ő még csak most tizennégy". Jó kis blokk. Igazi rockkoncert hangulat, körülöttem hálás és boldog tömeg üvölt. Somló szájharmonikázik és igen, ekkor visít be először a mikrofon. Ezen a szinten azért ez furcsa, de az összhatás így is tökéletes. Spitzer ezért jött ma este. A blokknak vége, Presser bejelenti, hogy Barta Tamásra emlékeztek a korai darabokkal.
Kissé döcögős összekötő szöveg következik Pressertől az idősebb hölgyekről és a zenekar által ismert 39 Kék Asszonyról, majd furcsa logikai csavar mentén az "Álomarcú lány" hagyja kicsit megpihenni a közönséget. A koncert első bő egy óráját a "Síneken" zárja.
Spitzer liheg, a nője is liheg, egy flitteres bérszámfejtő-forma nő is liheg, mindenki liheg. Vélhetően a zenekar is liheg, mert mindenki levonul a színről, a reflektorok a dobszerkóra irányulnak és Solti percei következnek. Iszonyú sovány a pali és dobol. És dobol és dobol. A fények lenyűgözőek, a hangzás itt szintén. Öt-hat perces szóló végén egy utolsó pörgetés, cin, taps, majd a tök sötétben felcsendül az "Utolsó szerelmes dal". Mindannyian zavarodottan keressük a hang forrását. Karácsony egy szál gitárral áll az aréna legfelső karéján és a rámeredő reflektor fényében énekel. Sokadszor állapítom meg, hogy nem is akárhogy. Finoman szólva ez a dal sem tartozik a Spitzer féle repertoár darabjai közé, de a közönség nagyon szereti. Következik egy szóló dal a Boldog Karácsony albumról: "Szerelem Eclipse". Szép dal, kicsit negédes szöveggel, jó harmóniákkal. Látszik, hogy senki sem ismeri. Tisztességes tapsot kap, de Spitzer fejében újra kigyúlnak a jelzőfények.
Karácsony lesétál és a tömeg közepén kialakított olyan "rollingos" kisszínpad felé veszi az irányt, ahol a többiek már ott vannak. Mintha valami gond lenne a zongorával, Presser bosszúsan ütögeti a billentyűket. Megszólal végül és akkor jön az a zongorafutam amire megint meg lehet őrülni: "Gyere, gyere ki a hegyoldalba". Hihetetlenül tud zongorázni a pali. Spitzer már üvöltené is, hogy aszondja, gyeregyerekia, de Presser másképp gondolja és elkezdi a dalt kb. úgy ahogy a Leonardot "énekli". Annak aki szereti Presser szólómunkásságát, nem kell megmagyaráznom, hogy mire gondolok, aki pedig nem szereti, hát ezért nem szereti. A dal később felpörög ugyan, de valahogy nem olyan. Néha "bartóki" tízujjas csapkodás, néha olyan csasztuskás pötyögés jellemzi. Nem baj, nem hosszú. Presser keresetlennek tűnő szavakkal épp azt ecseteli, hogy ez a kis színpad itt, a küzdőtér közepén - próbáljuk elképzelni - egy kis Tabán. Jó, próbáljuk. Következik a "Miénk itt a tér". Kis Tabán- és ifjúságsirató. Elmegy, de a koncert kezd leülni. Presser újra kér. Most arra, hogy kiskertet képzeljünk el, ahol ők mint vendégek csak úgy muzsikálgatnak nekünk. Csak nekünk. Jó, képzeljük. Jön az "Annyi mindent nem szerettem még" enyhe reformértelmezésben. Most tűnik fel, hogy hangzás terén eddig igencsak el voltunk kényeztetve. A kisszinpad kb. úgy szól, mintha egy konténerben ülnének a fiúk. Spitzer körül szinte mindenki beszélget. Mindenki integessen! - kér ekkor újra Presser, de kevés foganatja van. Senki se integessen! - kéri aztán és tényleg: senki sem integet. Spitzer örül, hogy nincs kiskertje.
Erős fél óra telt el Solti dobolása óta, ez nem Spitzer fél órája volt, de tudjuk ezt be egyszerű lényének. Újra dobolás hallatszik. Ördögök lepik el a színpadot míg mantrázzák a következő dalt: "Hogyha eljönnek az ördögök." Amúgy jópofa, de kicsit olyan, mint egy kivágott jelenet egy vígszínházi musical-ből. Zenekar megérkezik, az ördögök menekülőre fogják. Színpadon az összes vendégzenész, jó alkalom bemutatni őket: Papesch Péter Stallone, Csányi Pisti, Deli Domonkos, Kovács Kovax Péter. Jól nyomják, most épp a bemutatkozást olyan "Leonard"-osan. Következik az "Elfelejtett szó", majd a "Magyarország" és a "Zenevonat". Két órája tart a koncert. Spitzer fárad, élete párja nem. De talán ő az egyetlen. Hely is, fény is van némi bámészkodásra. Mellettünk a karéj legdrágább ülőhelyei, szemem hírességek után kutat. Na ja! Ekkor még nem tudom, amit másnap: Leslie Mandoki-n ül ugyanekkor Orbán és csapata a MüPá-ban. Összeesküvés-elméletekben Spitzer rendszerint szkeptikus, de ennek olyan demonstráció szaga van. Na mindegy. Tény, hogy csak joviális, Spitzer számára ismeretlen zömében ötvenes urak és hölgyek üldögélnek egyre nehezülő pillákkal a belátható 20 000 Ft-os helyeken. Spitzertől balra, tőle kissé hátrább viszont olyat lát, amit másnak nem hinne el, ha mondaná. Két tizenhárom-tizenöt éves forma, egymásra nagyon hasonlító fiú próbálja túlélni az estét. Látszik rajtuk, hogy nem saját jogon vannak itt, inkább apuka szeretné megmutatni nekik a "tuti"-t vagy pechükre valamely tombolán két jegy volt a fődíj. Egyikük meredten áll, míg másikuk guggol, kabátját párnaként a térdére téve, fejét lehajtva alszik. Úgy guggolva. Felcsendül a "Sziszifuszi blues", Spitzer egyik nagy kedvence és a kölök alszik. Szegény. A blues jól szól nagyon, cifrázzák, de egy bluest cifrázni is kell. Karácsony és a gitár nagyon együtt van, egyszerűen szuper az egész. Jön a "Szívbajt hozod rám" némi dobolós, instrumentális beütéssel, és nem a zenekar hibája,hogy olyan nagyon nem pörget be senkit Spitzer nőjét kivéve. Kovax a "Torok" a végén úgy tizenöt-húsz másodpercig kitart egy hangot és hogy ezért e vagy pusztán a dalnak szólóan, de tény, hogy hosszú taps a végén a jutalom. Mi, a közönség, fáradunk. Következik a "Gondolj rám" az LGT, de talán az egész magyar rockkultúra egyik legjobban megírt szövegével. A kissrác most épp áll, de a VIP nyugdíjas szekció első sorában egy fehér pulcsis flitterekkel ékesített hölgy be-bebólintgat. Valószínűleg félálomban van, mert mosolyog, jó érzi magát tehát. A dal se hideg se meleg, Spitzer is érezni kezdi a derekát. Meg úgy rágyújtana már. Meg izzad, mint a ló. Az asszony is aggasztóan pörög, mi lesz ebből otthon? Spitzer úgy érzi, hogy - mondjuk - egy "Pokolba már a szép szavakkal" vagy egy "Primadonnával" még le lehetne őt venni a lábáról, de a "Gondolj rám"-hoz már törődött kissé. De nem. Most jön a "Kék asszony" és Spitzer nem szeretne igazságtalan lenni. Presser jól énekli, a dal szépen szól, a közönség vele énekel. Következik a "Kotta nélkül" kb. olyan felvezetéssel, mint amikor Fellegi Ádám eldobja az ékszíjat. Nem rossz. A koncert harmadik órájában járván Spitzer ezt is kipipálja a képzeletbeli műsorfüzetében. Bezzeg élete párja! Még mindig bírja.
És bírja a csapat is a színpadon. Már a "Nem adom fel" dübörög. Spitzer egy huszáros hajrával a zenekarral üvölti, hogy aszondja, "Nem adom feheheeel!", de azért már kezdi. Pedig a koncert már jó ideje megint kutya jó. Következik a "Szentimentális rakenroll", Spitzert már csak a szíve viszi, de viszi. Ha most jönne egy mozgóárus egy defibrillátorral, azért lehet, hogy Spitzer szánna rá egy komolyabb összeget. De nem jön. A nyugdíjasszekcióban is csikorognak az elmeszesedett nyakak, ütemre rázzák. Kivéve a fehér pulcsis flitteres hölgy. Ő csak bólogat álom és ébrenlét határán. A "rakenroll" a "Klapka indulóba fut ki" zseniálisan. És a banda tovább darál. "Ringasd el magad" jól, rockosan, dögösen. A színpad két oldalán álló vakolóállványok megtelnek huszonéves fiatalokkal, akik úgy rázzák, ahogy mi szeretnénk. A Tabán-generáció gyermekei tartanak egy kis bemutatót a Tabán-generációnak. A közönség énekel, Presser óóóózik, őőőőőzik, énekeltet. Mi óóóózunk, őőőőőzünk, énekelünk. Fúvóspárbaj következik, hangszerek veszekednek, mint az emberek. A vitának Solti határozott dobütése vet véget. Érthető és vicces.
És még mindig bírják. "Az lenne jó...", recsegi Presser és beindul a "Mindenki". A dal félúton elcsendesül, hosszú, dzsesszes betét sejteti, hogy közeledik a vége. Meghajlás, taps, taps, taps. Presser újra bemutatja a közreműködőket: Deli, Kovax, Stallone, Papesch Péter, Csányi megérdemlik, hogy még egyszer leírjuk a nevüket. A nézőtér hangos, követelik a kötelező ráadást. Presser rázendít a "Neked írom a dalt"-ra és vele énekel az egész Aréna. Igazi örömünnep. A "Szél lassan elfújja az utolsó dalom" éneklik még és levonulnak. Az Aréna kitartóan, követelőn tapsol. Ők visszajönnek, négy székre leüllnek a színpad közepén. Most ők néznek minket. A fények kihunynak és csak ülnek, ülnek, ülnek...
Vége.
